Szombaton hivatalos voltam egy esküvőre. Régi középiskolás osztálytársam szánta rá magát a nősülésre.
Párommal együtt mentünk, de ez nem volt egészen biztos péntekig, viszont örültem neki, hogy nem úgy kell végignéznem az esküvőt, hogy nincs mellettem, hanem hogy közben ott áll/ül és foghatom a kezét.
A beharangozások alapján eleve egy nem túl szokványos esküvőnek néztünk elébe. Az ifjú pár nem katolikus egyházi, hanem gyülekezeti szertartáson vett részt, na de kezdjük az elején.
Szóval 11.30-ra voltunk hivatalosak a polgári esküvőre. Rögtön a vőlegénnyel akadtunk össze, majd édesanyjának és nevelőapjának is köszöntünk, akiket már volt szerencsém elég régóta ismerni. Az esküvőre hivatalos volt még középiskolás barátnőm is, aki anyukájával jött. Nemsokára ők is befutottak, így már legalább volt az elfoglalt családon kívül más is, akit ismertünk és beszélgethettünk velük.
Maga a polgári szertartás szokványos, bár emlékeimhez képest túl gyors avagy rövid volt. Viszont több furcsa, avagy rendhagyó dolog is történt közben. Igazából barátnőmmel mi ketten ültünk a vőlegény oldalán a családon kívül, vagyis mint barátok csak mi lettünk meghívva. A menyasszony oldalán sem volt tömegnyomor, de mintha ott több korosztálybeli ember lett volna, bár lehet, hogy ez a nagy családnak köszönhető.
Mikor kijöttünk a házasságkötő teremből, az ifjú pár fényképezkedni indult a két szertartás között. Igazából számomra itt tűnt fel, hogy a menyasszony apja nem volt jelen az esküvőn, a vőlegény egyik rokona ezt hangosan szóvá is tette, a bevonulásnál nem hiányzott, a pár együtt jött be, és az esküvőn is, inkább az édesanyák körül forgott a történet.
Mint akkor kiderült számomra, a gyülekezetbe való bekapcsolódás a vőlegény részéről még mélyebb családi konfliktusokat okozott, mint amiről előzetesen hallottam. A menyasszony apja sem a polgári, sem a gyülekezeti szertartáson nem vett részt, mint később kiderült.
A vőlegény nevelőszülei, fájó szívvel ugyan, de tartották magukat régi ígéretükhöz, miszerint minden jót kívánnak a párnak és éljenek boldogan, de mivel a vallási részével nem értenek egyet, így csak a polgári szertartáson vettek részt. Az ígéret, ha jól értettem a vőlegény keresztelésénél hangzott el, jó egy évvel ezelőtt. A legszomorúbb, hogy mint megtudtuk, így a "buli"-ról is lemaradt a család, de már megint kicsit előre rohantam :)
Szóval, miközben a pár elindult fényképezkedni, meg lettünk hívva a vőlegény szüleihez egy kis beszélgetésre, nassolásra. Mivel volt két óra a két szertartás között, és nem nagyon volt jobb ötletünk, azonkívül személy szerint még szívesen is mentem, ezért elfogadtuk az invitálást. Velünk tartott barátnőm és anyukája is.
Az egész rokonság ott gyűlt össze, két nagymama, nagynéni, unokatestvér... Meg lettünk kínálva mindenféle finomsággal, aprósüteményekkel, és még egy sonkatorta is előkerült. Életemben nem ettem még ilyet, szóval muszáj volt megkóstolnom :) Tulajdonképpen valami franciasalátás alapról van szó, amit sonka szeletek tartanak össze, de tényleg torta formája volt és nagyon étvágygerjesztően nézett ki!
Miután kicsit sikerült a kinti 40 fokhoz képest lehülnünk, és hát kicsit jól is laktunk, elindultunk Csepelre, a gyülekezetbe. Itt tudatosult bennem, hogy édesanyja és nevelőapja, sőt öccse sem fog tényleg részt venni a nap további eseményeiben.
Az úton odafelé Párom megjegyezte, hogy neki kicsit furcsa, hogy mi ilyen jóban vagyunk a szülőkkel is, sőt ismerjük a nagyszülőket is, mindezt keresztbe-kasba, vagyis mi hárman, barátnőm, a vőlegény és szerény személyem, kicsit szorosabb viszonyban állunk egymás családjával is, mint az általában szokványos lenne. Kis kitérővel azért hozzátenném, hogy ez annyira igaz, hogy barátnőm jött már nyaralni az én és a vőlegény családjával is, és én is voltam már velük családi nyaralásokon.
Ami a bulit illeti, amit az előbb rendesen félbehagytam, itt folytatnám...
Szóval úgy lettünk informálva, hogy ne számítsunk valami fergeteg, szokványos hajnalig tartó lagzira, csak egy csöndes, szolíd állófogadásra a gyülekezet épületében. A vőlegény szülei sajnos ott maradtak le erről az eseményről, hogy gyakorlatilag a lábukat sem akarták betenni oda, így hát a fogadásra sem. Viszont mint megtudtam, azért némi kompromisszum fel lett ajánlva, hogy a pár ne érezze magát teljesen kirekesztve, vagy nem biztos, hogy ez a jó szó rá..., szóval fel lett ajánlva, hogy a szülők állnak egy kb 20 fős vacsorát a szűk család részére a fogadás után, valamikor az esti órákban, de ezt sajnos nem fogadták el, arra hivatkozva, hogy nem tudják, hogy mikor lesz vége az egésznek.
Nade mi, egyrészt mert ugye meg lettünk hívva, és másrészt hogy őszinte legyek, kíváncsiságból is haladtunk tovább Csepel irányába. A nagyszülők és unokatestvér is velünk tartott, bár őket pusztán a kíváncsiság hajtotta.
Időben érkeztünk. Újfent a vőlegénybe botlottunk elsőként, aki útbaigazított bennünket az épületben, hogy merre is menjünk. A tetőtérben volt kialakítva az istentiszteletnek a hely, és mint család és barátok címke alá tartozó vendégeket többszöri próbálkozás után végül az első két sorba sikerült leültetni minket, de azért mi persze fenntartottuk az első sort a kedves rokonoknak.
A szertartás önmagában érdekes volt, volt kórus, az imádságok inkább dalok formájában hangzottak el, és készültek a gyülekezet tagjai mindenféle előadásokkal, énekekkel, zeneművekkel. Ez összeségében kb egy másfél órás program volt, aminek az utolsó részét egy prédikátor tartotta, felhívta az ifjú pár figyelmét az ilyenkor szokásos dolgokra, tiszteljék, szeressék egymást, és végül ő is eskette meg őket a gyülekezet színe előtt.
Ezután következett az állófogadás, ami gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha egy sáskaraj ellepte volna a konyhát és mindenki, akinek sikerült már valamit szereznie, az udvarra vándorolt vele.
Miután mi remekül jóllaktunk még az előző vendégségből eredően, inkább csak némi innivaló után néztünk a nagy melegben. Mire mindenki eljutott odáig, hogy jóízűen falatozott, már az ifjú párhoz is közel lehetett férkőzni és volt ránk néhány percük. Ekkor próbáltuk jelezni, hogy mi lassan indulnánk, és örültünk, hogy itt lehettünk, mire kiderült, hogy hát még az esküvői torta felvágását mindenképp meg kell várnunk, ami már csak röpke negyed, max fél órát vesz igénybe.
A torta egy háromemeletes marcipánnal bevont csokoládétorta volt, azt hiszem lehet nevezni a szokásosnak, amivel nem lehet nagyon mellélőni. A terv az volt, hogy az udvaron lesz felvágva, ki is jutott odáig, de akkor már éreztük, hogy az időjárás nem pont így tervezte. Az első néhány szelet még tányérra került, aztán Párom és a vőlegény felkapták az asztalt és irány vele befelé :) Nagyjából két perc múlva már majdnem vízszintesig dőltek a fák, és nem sok kellett ahhoz sem, hogy az eső odérjen. Szóval mindenki beszorult a házba, itt zajlott tovább a tortavágás és falatozás.
Miután megettük a megszerzett tortaszeleteinket, szépen lassan megpróbáltunk kiszivárogni, persze azért nem annyira halkan. Párom elindult az autóért, hogy odaáll a ház elé, így talán csak ő ázik rongygyá. Eközben, mi elköszöntünk az ifjú pártól, megköszöntük a meghívást, sok boldogságot kívántunk, és elkezdtünk utat törni az ajtó irányába. A kísérlet arra, hogy mi kevésbé ázzunk meg, hát részben sikerült, de azért az a fél másodperc amíg az autóig eljutottunk sem volt egyszerű, átgázoltunk hatalmas pocsolyákon, megküzdöttünk a felhőszakadással és hát kevésbé vízesen, mint Párom, de azért rendesen elázva sikerült hazafelé indulnunk.
És hogy hű legyek a címhez itt még be kell számolnom arról is, hogy mindezek után, elázva, túl egy nem kevéssé érdekes esküvőn még hivatalos volt apukám születésnapjára is, ahol egy újabb szelet torta várt rám, egy laza gyümölcstorta személyében! :)
