A négynapos hétvégén fogta magát a család és elindultunk meglátogatni 86 éves családi barátunkat Homonnán. A családok még akkor ismerkedtek össze, amikor nagyapám és a néni fiatalok voltak, családi pletykák vannak arról is, hogy tulajdonképpen őket egymásnak szánták, csak hát az élet máshogy hozta! :)

Kb 3 éve voltunk nála utóljára, és akkor bár megígértük, hogy megpróbálunk minden évben kijutni, de ez csak most jött össze, sajnos!

Általában mindig csak fél - egy napra sikerül odaérni, így most úgy alakítottuk, hogy majdnem két napot együtt töltöttünk vele!

Csütörtök délután értünk oda és hát miután elfoglaltuk a szállást, gyakorlatilag egyből el is mentünk hozzá! Hihetetlenül jó volt látni, hogy mennyire örült annak, hogy újra láthat minket. Többször mondta, hogy főleg az nagy élmény, hogy van kivel magyarul beszélnie, mert mióta elcsatolták tőlünk azt a területet, egyre kevesebben beszélnek arrafelé magyarul. Van állítólag valami közösség, ahova még eljár, de ott is már csak talán ha tízen vannak és mind idősek, az újabb generációk már nem tanulnak meg magyarul ott sem.

Megbeszéltük, hogy ki és mit csinál a családban, ki mivel foglalkozik, mesélt az ő mindennapjairól, a betegségről, amiből most lábalt ki, és hogy hogy is hatott az emberekre, hogy új pénzük lett, hogy jön most ki a nyugdíjából, stb. Szóval napi problémákról, eseményekről, apró örömökről.

Apuék felkészítettek rá, hogy híresen jó ellátásban lesz részünk kaja szempontjából, de ez csütörtökön nem így történt, inkább egy uzsonnára lettünk vendégül látva, így miután megbeszéltük a pénteki programot és este 9 körül elköszöntünk, még beültünk egy közeli hamburgereshez megvacsorázni, aztán visszamentünk a szállodába és az utazástól kimerülten mindenki lefeküdt aludni.

Pénteken 9 órakor, reggeli után találkoztunk. Az első program a temető volt, ahova autó nélkül sajnos elég ritkán tud kijutni, így még csütörtökön felajánlottuk, hogy ha szeretné, szívesen kivisszük, legalább megtudjuk, hogy hol is vannak a családi sírok! A helyeket rögzítettük, és mivel a két család itt ismerkedett meg, nagyapám családja is itt élt, keresgéltünk még a temetőben, hátha találunk családi sírokat, de mivel ezek nem lettek már elég régóta megváltva nem sok reményt fűztünk ahhoz, hogy találunk is valamit, így arra jutottunk, hogy talán azt a helyet megtaláltuk, ahol eredetileg állhattak a sírok, de jelenleg már mások vannak odatemetve.

Apu kicsit rossz érzéssel, de ezt a látogatást már úgy próbálta irányítgatni, hogy ha esetleg legközelebb már nem lesz lehetőségünk találkozni, akkor is a temetőbeli sírokat megtaláljuk és a néni rokonait utól tudjuk érni, szóval megpróbálta a családfát felvázolni és az elérhetőségeket elkérni.

A temető utáni program a homonnai kastély volt, amit szintén közösen néztünk meg, az Andrássyaké volt. Mint kiderült dédnagyapám, aki ügyvéd volt, még kapcsolatban is állt velük, intézett nekik jogi dolgokat, és járt is a kastélyban. Az idegenvezetés a kastély azon részeit mutatta be, amelyekben még eredeti falfestések, eredeti bútorok és használati tárgyak voltak elhelyezve, bár valószínűleg nem úgy, ahogy azokat használták is :)

Számomra a legszebb terem a könyvtár volt, bár jelenleg gyakorlatilag egy könyvnek sem ad otthont, mert azokat már régebben széthordták, de a karzatos könyvtárszoba, teljes fa borítással valami hihetetlenül gyönyörű volt! Ha egyszer lehetőségem lenne rá, valószínűleg ilyet csináltatnék én is, hihetetlen, hogy milyen hangulata lehet egy ilyen helynek tele könyvekkel! :)

A kastély kertjében még megnéztünk egy fatemplomot is, amit úgy szállítottak ide, bár az nem derült ki számomra, hogy honnan. Három részes kis templomocska, kívülről nagyon szép, bár én alapból a fából készült dolgokat is szeretem, de ez tényleg tetszett. A belső tér viszont csalódás volt számomra, valószínűleg nem teljesen lett minden helyreállítva szállítás után, de az elszeparált felső "padlás" rész, ami ha jól tudom talán a nőknek volt külön fenntartva akkoriban, nem volt a legjobb állapotban. Az oltár környékén a festett fa berakások sem voltak rendesen a helyükre illesztve.

A templom körül volt még egy falusi kiállítás, ahol parasztházakban a különböző mesterségeket és azok régi szerszámait mutatták be.

Mivel a néni a skanzent nem szerette volna megnézni, így kis időre különváltak útjaink, ő a kastély parkjában sétálgatott, míg mi megnéztük a fenti "kis falut".

Miután újra megtaláltuk egymást, meg lettünk hívva ebédre egy étterembe. Nem nagyon válogattunk, a napi menüt ettük :)

Ezek után kaptunk egy szabad délutánt, de 5-6 körülre újra találkozót beszéltünk meg, és vacsorára lettünk meghívva, ami mint hidegtál lett beharangozva.

Szabad három-négy óránkban, a közeli várba, Brekov várába kergettem fel a családot, kivéve anyut, aki úgy döntött, ő inkább alvással tölti a délutánt. A vár, mint általában a várak, amiket szeretek megnézni, már nem állt teljes pompájában, szóval inkább várfalakból és kövekből álló rom. A turistajelzést hamar megtaláltuk, internetes források szerint meg kb negyed óra alatt teljesíthető volt a túra, nagyot nem tévedtek :)

Bár a néni miatt jöttünk Homonnára, és tényleg nagyon jó volt vele tölteni néhány órát, és látni, hogy mennyire örül nekünk, azért nekem mégis ez a túra volt az első olyan dolog a hétvégén, ami tényleg feldobott és lázba hozott! Valahogy számomra nem túl megfoghatóak azok a történetek, amikről anyuékkal szokott folyni a társalgás, csupa olyan ember szerepel benne, aki már vagy azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna, vagy még él, de életemben még nem találkoztam vele.

Miután visszaértünk a szállásra és nagy nehezen anyut is sikerült felkeltenünk, még tettünk egy kis sétát Homonnán, mielőtt a nénihez mentünk volna. A leírások alapján a pályaudvarnál nemrég felavattak egy Svejk szobrot, amit mindenképp meg akartunk nézni, és valami okból kifolyólag, amit nem sikerült teljesen megfejteni, ezen a hétvégén volt valami nagy fesztivál is, ami rengeteg kirakodó árussal és vidámparkkal járt együtt, szóval anyu esetleges vásárlási céllal még ezek között is bámészkodott egy keveset, de végül nem talált olyat, amit szívesen magáévá tett volna.

A csütörtöki vendéglátás alapján nem készültem a már az előző este is beharangozott nagy mennyiségű ételre, pedig apuék meg voltak győződve róla, hogy nem menni, hanem gurulni fogunk hazafelé. Mivel hidegtálat ígért a néni, rendes mennyiségű vacsorára számítottam!

De hiba volt! :)

Apunak lett igaza! Mikor megérkeztünk, hat óra körül egy tál szendvics fogadott minket, kb 2 szelet kenyér mindenkinek. Ezt jóízűen meg is ettük, bár a néni egyáltalán nem evett, és anyu is talán csak egyet, de azért a többit gyorsan elpusztítottuk és jóllakottan dőltünk hátra. A vesztünket akkor kezdtem érezni, amikor az üres tál helyére hasonló mennyiség került. Itt már voltak gondok a fogyasztással, de meg lettünk nyugtatva, hogy ez csak az uzsonnának volt szánva és még a vacsorát is meg kell ennünk, nem is beszélve a desszertről!

Miután egy óra alatt leküzdöttük az újabb tál szendvicset, mert ugrani nem lehetett, és persze meghagyni sem, jött a vacsora. Mint már említettem öten voltunk jelen. Az előző két tál szendvics után még 12 sült csirkecomb került elő, némi franciasaláta szerű körettel és kenyérrel. Szó se róla, tényleg finom volt, de hatalmas mennyiség. Anyu kijelentette, hogy őt kíméljük, a csontokat lerágja, de számottevő ételt már nem tud magába gyömöszölni, így hárman küzdöttünk a csirkével is, de végül a csirke győzött.

Nagy rimánkodás árán, ebből meghagyhattunk négy combot és ugorhattunk a desszertre! :)

Ez házilag készített torta volt, egyébként nagyon finom, de kb. 16 szeletes. Ennek nagyjából a felét sikerült elpusztítanunk és már 9 óra környékén járhattunk. Kaptunk egy kis engedményt, miszerint elvihetjük azt, ami megmaradt, és akkor nem kell ott megennünk. Anyu remek diplomáciai érzékének köszönhetően sikerült elérnünk, hogy se elvinnünk, se megennünk ne kelljen a megmaradt ételeket, a fő érv az volt, hogy nincs hűtőszekrény a szállodában és kár lenne hagyni, hogy ránk romoljon az éjszaka folyamán!

A néni nagy nehezen beletörődött a dologba és másnap reggelig újra búcsút vettünk egymástól, amikor is már csak elbúcsúzni találkoztunk!

Szombaton 9 körül készültünk elhagyni a szállodát, és úgy beszéltük meg, hogy addigra ő is odajön. Kaptunk búcsúzóul mézeskalács szíveket és megszorítottuk egymás kezét, mert ez valami ottani szokás. Miután beszálltunk az autóba és indulni készültünk rossz volt látni, hogy kicsordultak a könnyei a búcsú miatt. Apu azt mondta, hogy nagy része lehetett ebben annak is, hogy ilyenkor már úgy búcsúzik az ember, hogy talán utóljára találkoztunk!

Apu felajánlotta, hogy amikor csak szeretné elmegy érte, és autóval elhozza Pestre, hogy az itteni rokonokat, leginkább nagymamámat láthassa mégegyszer, mert bár a néni 3 évvel idősebb nagymamámnál, de ő van utazás és egyéb szempontból is jobb karban, ugyanakkor egyúttal azt is megígértük, hogy ahogy lehet, majd megyünk mi is megint!

Szombaton hazafelé tartva a terv az volt, hogy megállunk Tokajban még egy éjszakára, hogy apunak ne kelljen az egészet egyben levezetnie hazafelé és még legyen időnk egy kicsit nézelődni is!

Tokaj felé, felmászattam a családot Vinna várába is. Anyu mihelyst beértünk az erdőbe, az első ároknál elcsúszott és frászt kaptunk, hogy jól van-e, de miután felajánlottuk, hogy forduljunk vissza, azt mondta, hogy ha már itt vagyunk, akkor másszunk tovább! Innentől kezdve úgy haladtunk felfelé, hogy apu és anyu miatt is folyamatosan aggódtam, hogy mikor fognak megcsúszni valami emelkedőn, vagy leejtőn, és elesni, vagy mikor nem tudnak megkapaszkodni egy fa gyökerében a rosszul megválasztott turista jelzés mentén. Végülis további esések nélkül felértünk a várba, ami még a Brekovinál is kicsit épebb volt, na persze ez is csak falakból állt már, ráadásul nem is sokból, de több-ből :)

Miután kibámészkodtam magam, a többiek meg kipihenték magukat elindultunk visszafelé, de szerencsére megtaláltuk a másik jelzést is, ami enyhén szólva is lankásabb volt, mint amin sikerült felkapaszkodnunk. Azért visszafelé is izgultam, hogy ki hogyan fog leérni, hiszen azért a föld és a levelek menetiránytól függetlenül rendesen tudnak csúszni, de ezt az utat minden további bonyodalom nélkül megúsztuk.

Ugyanakkor rá kellett ébrednem arra, hogy ezt már nem tehetem meg sokáig a szüleimmel, hiszen ők is csak öregszenek, bármennyire is nem szeretné az ember. Egyre inkább fáradékonyak és én pedig egyre jobban izguluk amiatt, hogy esetleg történik velük valami ilyenkor.

Ezek után Terebes felé vettük az irányt, ahol megnéztünk még egy kastélyt, sétáltunk a kastély parkjában és megtaláltuk az Andrássy mauzóleumot is.

Mikor Tokajba értünk elfoglaltuk a szállásunkat és a "hegymászás" miatti portól és izzadságtól mindenki elég koszosnak és fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy már nem sok mindenre vágytunk aznap egy zuhanyon és némi vacsorán kívül.

Anyu lába kicsit tényleg meghúzódott az esés miatt, így nélküle mentünk el kicsit sétálni, és találtunk egy éttermet, ahol halászlét és babgulyást kínáltak vacsorára. Miután visszatértünk a hírekkel, anyu mondta, hogy annyira nem fáj a lába, simán elbiceg addig, mert a halászlé számára is meggyőzően hangzott, így elmentünk vacsorázni, ittunk egy kis tokaji bort, majd jóllakottan és fáradtan lefeküdtünk aludni.

Vasárnapra terveztük, hogy jobban szétnéznénk Tokajban, de ez sajnos a zuhogó eső miatt elmaradt, anyu szerint majd legközelebb!, így az irányt hazafelé vettük...